Szombaton, este érkeztünk meg székelyzsombori szállásunkba, L. J. és családja otthonos kis vendégházába. Egy kiadós alvás után egy jól megérdemelt pihenőnap következett, tudniillik vidéken komolyan veszik azt a szabályt, miszerint vasárnap tilos a munka. Már aznap kíváncsiak voltunk, hogyan is töltik errefelé mindennapjaikat az emberek, hiszen elődeink már elláttak minket történetekkel arról, hogy mi is történik itt „meló” közben. Ám aznap pálinkán, ennivalón és prédikáción kívül nem kaptunk semmit (erre persze aligha lehet panaszunk, hiszen az ital finom, az étel bőséges, a mise pedig tanulságos volt).
Hogy ne térjek le a lényegről, hétfő reggel – persze nem túl korán, hiszen mindennek megvan a maga ideje – J. keltett minket. Három társam és én már alig vártuk az erőpróbát, igy lelkesedéstől duzzadva tömtük magunkba a reggelit (természetesen most is egy kis pálinkával ellátva). Megegyeztünk, hogy csak este lesz zuhany: aznap izzadni akartunk. Melós szerelésben, álmosan ugyan, de elszántan baktattunk át a szembe szomszédba, J. édesanyjának házába. Velünk jött segíteni R. is, a családapa fia, aki később nagyon hasznos segítségnek bizonyult.
J. hóna alatt már ott volt a láncfűrész, amelyből egyértelművé vált számunkra: itt favágás fog következni. És nem akármilyen favágás, hölgyeim és uraim: a néni udvarában hegyekben álltak az aprítatlan farönkök.
Hogy érthető legyen a tűzifa készítésének különböző szakaszai vannak. Először kivágják az általában öreg, elkorhadt fát. Ezek után (szintén láncfűrész használatával), megtisztítják a fát az ágaktól, gallyaktól. Majd csak eztán fogják tűzifává aprítani. Itt jövünk a képbe mi.
Az volt a feladatunk, hogy a már levágott, megtisztított fát adagoljuk és tartsuk J.-nek, aki azt kisebb darabokra vágja majd. Az adagolás részével, ugyan nehéz volt a fa, nem is volt baj, de a fa kitartása egy láncfűrész elé igencsak emberpróbáló munkának bizonyult. Szinte láttuk egymás tekintetében a rettegést, amikor a gépezet könnyedén áthasította az általunk tartott fát, miközben mi a szemünkbe került fűrészporral és egyéb törmelékkel küszködtünk. Körülbelül a munka felénél csapódott hozzánk az átellenes házban elszállásolt Peti és Há. Ekkor már turnusokra osztva tartottunk fákat a masina elé.
Talán a nap legemlékezetesebb pillanata volt, amikor megpihentünk a hátsó kertben. A gyümölcsösön túl volt ugyanis két roma származású família háza... tákolmánya. Ahogy azt J. ecsetelte nekünk, nem mindig volt felhőtlen az ő és családjuk közti kapcsolat. Ugyanis a szomszédokat többször meggyanúsították miszerint vasat, síneket, termést, gyümölcsöket, fát, ruhákat, tárgyakat, eszközöket, állatokat, jószágokat loptak L.-éktől. Később ezek a vádak alaptalannak bizonyultak, hiszen a szomszédok állították, hogy nem ők tették.
Szóval éppen a fák árnyékában pihentünk, amikor ádáz veszekedést véltünk hallani a túlsó házakból.
- Elvágom! Ennyi! Hasta la vista! Ennyi! Nincs több áram neked! – Szóltak a fenyegető szavak.
Később J.-től megtudtuk, mi is volt a vita tárgya. Az áram az egyik házból volt a másikba vezetve, és csak az elsőben volt mérőóra. Úgy tűnt, csak az egyik ipse volt hajlandó fizetni az áramért: az, amelyiknek órája volt. Ez igaznak bizonyult, amikor megláttuk az egyik szomszédot egy harapófogóval (máig nem értem, hogyan lehet egy magas feszültségű áramkört egy fémtárgy segítségével eltávolítani), és egy faktúrával a kezében mászkálni.
Miután befejeztük a munkát piszkosan, izzadtan, fáradtan, fűrészporosan ültünk le meginni a kiérdemelt sörünket. Úgy hiszem, barátaimmal egyetértünk, hogy egy emlékezetes napot hagytunk akkor a hátunk mögött, szép emlékekkel gazdagítva egymást. Ezért szeretnék (és szeretnénk) köszönetet mondani J.-nek és családjának, külön figyelemmel R.-ra, aki lenyűgöző módon képes volt órákon át fűrész alá tartani a fát.