Székelyzsombor‎ > ‎

Szent Anna-tó, Buffogó-láp

Szent Anna-tó

Székelyzsombori kirándulásunk második napján az osztállyal meglátogattuk a Szent Anna-tavat. Hosszú buszút után a tó közvetlen közelében álltunk meg. A nap sütött, de hűvös szél fújt. Megkérdeztük, lehet-e fürdeni a tóban, azt mondták, lehet, de a víz még nyáron is hideg, nem érdemes most próbálkoznunk vele. Néhányan leültünk a közeli padokra, és figyeltük, ahogy az osztály gumicsizmás tagjai boldogan tapicskolnak a sekély részeken. A parton egy kis faház állt, ahol (valamikor) csónakot lehet bérelni. A csónakok egy stéghez kikötve ringatóztak, amelyekbe sokan be is ültünk, bár helyben maradtunk velük, mert a csónakház zárva volt.
Egyszer csak Bálint gondolt egyet, levetkőzött, és beugrott a vízbe. Hamarosan Boti is követte, és ugyan fázósan, de kétségkívül hősiesen úszkáltak egy kicsit. Eközben mi felfedeztünk egy gőtét a vízben, a kacsázást próbálgattuk, és sütkéreztünk a napon. Megpróbáltam felidézni a Szent Anna-tó legendáját, de rá kellett jönnöm, a memóriám már nem a régi.

Valamikor réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy magas hegy volt, melynek a tetején vár állott. Vele átellenben, egy órányira, a Bálványos-hegyén is egy hatalmas vár volt. Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös, irigy volt, egymást sem szerették. 
Egyszer a bálványosi várba egy gyönyörű, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kidíszített hintóval, melyet hat szilaj paripa húzott, egy nagy úr érkezett. A házigazdának erősen megtetszett a hintó és a lovak, s kérte a vendéget, hogy adja el neki. Cserébe hét falut ígért, azonban a vendég úr hallani sem akart róla, s bármennyire is unszolta, hajthatatlan maradt. Mikor ezt látta a vár ura, cselhez folyamodott. Nagy mulatságot rendezett, ahol kockázással elnyerte a hintót. Másnap első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. A testvére nagyon megirigyelte a hintót, és fogadtak, hogy egy napon belül különb hintót fog szerezni, nem is hat, hanem tizenkét lóval.
Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába törte a fejét, semmit nem tudott kitalálni. Hanem egyszer csak mi jutott eszébe? A várba parancsolta a környék legszebb leányait. Egy fél nap se telt bele, és több száz lány gyűlt össze, a legszebb közülük egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a hintója elébe fogatta őket. A lányok azonban meg se bírták mozdítani a hintót. Az úr szörnyű haragra gerjedt, és ostorával rávágott Annára, aki legelöl állt. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jajszava felhangzott a magas egekig. Az úr másodszor is rávágott, ekkor Anna megátkozta, hogy süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfeketedett, és szörnyű mennydörgés között a vár összeomlott. A romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá került, és egy tó alakult ki.
A tó vizén tizenkét hattyú úszott, majd kijöttek a partra, megrázták magukat és visszaváltoztak leányokká. Mind hazasiettek a falujukba, Anna kivételével, aki kápolnát épített a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte életének hátralevő részét csendes imádkozással. És jöttek az emberek mindenfelől a kis kápolnához együtt imádkozni a szent életű leánnyal, halála után pedig elnevezték róla a tavat Szent Anna tavának.

Buffogó-láp

Miután megcsodáltuk a Szent Anna-tavat, ismét buszra szálltunk, és meg sem álltunk a Büdös-hegy lábáig. Innen a turistajelzés mentén indultunk el, célunk a Buffogó-láp. Rövid, de meredek utunk során azt hiszem, kellőképp ledolgoztuk a bőséges reggelit. Hamarosan felértünk a Büdös-barlanghoz, el sem tévedhettünk volna, hiszen "kellemesen" szúrós szaga már több száz méterről csalogatott. A barlang belül halvány neonszöld színben pompázott, a benne található kénnek köszönhetően. Ha bementünk, egy perc sem kellett, hogy azt érezzük, felforrósodik a lábunk (a fiúk egyéb testtájaik furcsa érzésére is panaszkodtak), de megtudtuk, jót tesz a reuma ellen.
A barlangtól továbbindulva egy kicsit veszélyesebb ösvényen, közvetlenül a szakadék szélén botladoztunk tovább. Hamar elfogyott a vizünk, így a valóságnál hosszabbnak és fárasztóbbnak éreztük a kirándulást. A láp nagyon tetszett, kis fahidakon járkálhattunk a tócsák között, és ha ráálltam egy mohacsomóra, pár másodperc múlva már bokáig elsüllyedtem. A pici tavacskákból valóban buborékok törtek elő folyamatosan, és vigyázni kellett, mert soha nem tudhattuk, hol állunk biztos talajon, hol bújik iszap a növények alatt.
A visszaúton az osztály két részre vált, az egyik csoport az állítólag hosszabb, de biztonságosabb útvonalon, a másik azon, amin odafelé másztunk, a meredekebb, de rövidebb ösvényen indult visszafelé. Én is az utóbbi csoporttal tartottam. Nagyon jó hangulatban mentünk a busz felé, ahol az út már kiszélesedett, még futottunk is egy kicsit, mert jólesett. Hamar visszaértünk, de láttuk, hogy a másik csapat már rég ott várt ránk. Nevettünk és bosszankodtunk egyszerre, hogy számunkra duplán rosszul sült el a dolog, de én nem bántam meg, hiszen a hegyről lefelé futás teljesen felfrissített. A buszon hazafelé láttuk, hogy a láp vize zöldre festette mindannyiunk cipőjét, megálltunk egy kútnál, hogy hideg forrásvizet igyunk, utána visszaszálltunk, aludtunk, és hazaértünk vacsorára.
Comments